A hipnózisról.
Akit érdekel egy objektív, tudományosabb megfogalmazás, elolvashatja a wikipédián (meg néhány hipnoterapeuta oldalán). Itt most konkrét példákon keresztül akarom bemutatni, hogyan is működik a hipnózis a gyakorlatban.
A hipnózis az elme egy állapota. Szokás mostanság az elme állapotait görög betűkkel megnevezni, de szerintem annyira mindegy, hogy most alfában vagy gammában vagy bétában van, mert egy laikus embert nem ez érdekel, hanem hogy segít-e. A lényeg, hogy az elme ilyen állapotokban az éber, tudatos állapottól eltérő összefüggések levonására képes. Ilyenkor azt mondják, a tudatalatti aktívabb és a tudatos passzívabb. Én önmagamon nem vettem észre, hogy a tudatos passzív lett volna, sőt másoknál sem nagyon. Több kliens mondta nekem hipnózisban, hogy jé, erre eddig is emlékeztem, csak nem ilyen szempontból. Ez viszont számomra igen is az aktív, tudatos elme jelenlétének a jele. Vagy amikor valaki azt mondja: ez szerintem most csak képzelgés. Hipnózisban az a lényeg, hogy az érzelmeinkre helyezzük a hangsúlyt, valamint hogy egy mély, relaxált, nyugodt állapotban vagyunk, amikor csak a bennünk folyó érzelmekre koncentrálunk, nincsenek befizetetlen számlák, kivéve ha az ezek miatti stresszen dolgozunk, vagy kitakarítandó konyha, vagy bármi mindennapjainkat kitöltő dolog. Csak a kliens és a terapeuta van. Csak azon van az összes koncentráció, amin éppen dolgozunk. Mindkettőnk koncentrációja. A kliens a megoldásra koncentrál, a terapeuta a kliens minden rezdülésére, félszavára, sóhajára, hogy jól tudja vezetni. A megoldás a kliensben már él, a terapeuta ennek felszínre hozásában segít. Tudnunk kell, hogy ehhez a munkához egy rendkívül erős bizalmi kapcsolat kell, ezért csak olyan terapeutát válasszunk, aki szimpatikus, akit el tudunk ismerni. Mindenki más beállítottságú, van akiből egy-egy testi tulajdonság nyugalmat vált ki, másból pedig feszültséget. A lényeg, hogy olyan személyt válasszunk, akiben meg tudunk bízni, akinek elismerjük a tudását.
Azzal tisztában vagyunk, hogy az értelmünk megjegyez, tanul dolgokat, viszont érzelmileg is tanulunk és ennek nem vagyunk tudatában. Például ha kicsi korunkban megégettük magunkat egy piros kályhán, akkor megjegyezzük, korunktól és értelmünktől függően, hogy a kályha éget, hogy ha valami hőt bocsát ki, az égethet,de az is lehet, hogy azt jegyezzük meg, hogy a nagy piros dolgok fájdalmat okoznak a kezünkön, ha azt sikerült megégetni. Amikor megtanuljuk, hogy a kályha éget, akkor ott lényegében a hipnoterápiának nincs dolga, habár még akkor is eredhet későbbi probléma az azt megelőző és követő szituációból, de ezt most hagyjuk. A másik eset az, amikor azt jegyezzük meg, hogy a piros dolog fájdalmat okoz a kezünkben. Aztán felnőtt korunkban nem tudjuk, mitől fáj időnként a kezünk. Lehet piros a konyhaszekrény, ezért a konyhában elkezd egyszer csak fájni a kezünk, mert az agyban bekapcsol a program: nagy piros dolog=kézfájdalom. És eközben lehet épp vágtunk valamit késsel, az értelmünkkel kikövetkeztetjük, hogy biztos a mozdulat miatt van, hogy valami baja van a kezünknek, hogy ízületgyulladásunk van. És mivel okosak és tájékozottak vagyunk, megnézzük a neten, hogy az ízületgyulladás x ideig tart. Mivel modern a világ, mindezt a konyhában hajtjuk végre, ahol is fut a program: piros dolog=kézfájdalom. Miután tudjuk, ez nem múlik gyorsan el, az agyunk megjegyzi: ahan, a kezem még x ideig fáj fog. Ezt hívják ma pszichoszomatikus betegségnek. Aztán elmegyünk orvoshoz, aki kivizsgálásra küld, ahol a többi ilyen problémás betegtől még jó sokat tanulunk erről a betegségről, ami eddig csak az agyunkban létezett, hiszen a fájdalmat az agyunkkal érzékeljük. Az orvos nem talál semmit, felír valami krémet, mi hazamegyünk és a konyhában újra és újra bekapcsol a program, mi pedig vizsgálatról vizsgálatra járunk, közben esetleg szedünk valamit, ami tényleg meg is betegít bennünket, hiszen a gyógyszer egy kemikália, aminek különböző hatásai lehetnek. Nem folytatom, mindenki hallott már olyan emberekről, akit az orvosok vizsgálatról vizsgálatra küldenek és nem találnak semmit, a probléma meg nem múlik. Aztán évek múlva súlyosan megbetegszenek, amit arra vezetnek vissza, hogy az orvosok nem találták meg a kézfájdalmuk okát. Valójában az állandó kórházba járás, aggódás, az eredménytelenség miatti düh, a reménytelenség, a kórházi klíma betegíti meg őket. Ilyen esetben a hipnózis elképesztően gyorsan megoldja a problémát. Ez egy fizikai példa volt, de lelkileg is ugyanígy működik.
Ha van testvérünk és a szüleinknek kevés ideje volt ránk, akkor előfordulhat, hogy a figyelmükért való versengés felnőtt korunkban is állandó versengésre késztet, jobbak akarunk lenni a munkatársainknál a főnök elismeréséért, figyelméért. De ha a szüleink figyelmét hisztivel értük el, akkor jellemző lesz ránk ez a megoldás egész életünkben. Vagy ha csak akkor kaptunk dicséretet, ha tökéletesen hajtottunk végre valamit, akkor már-már betegesen törekedhetünk a tökéletességre életünk során, és ha az mégsem megy, akkor megint megbetegítjük magunk fizikailag. Én pl. akkor kaptam sok figyelmet, ha beteg voltam. (Meg finom ételeket.) Ezért nagyon sokáig tudtam magam megbetegíteni a figyelem kierőszakolásáért. A betegségeink gyakran csak először betegségek, aztán megtanuljuk őket felhasználni a magunk érdekében. A hipnózisban az a zseniális, hogy vissza tud vezetni a problémáink gyökerére. Gondoljunk bele, ha azt hallottuk mindig, hogy a pénzt be kell osztani, mert mi szegények vagyunk, vagy a pénzért keményen kell dolgozni, stb stb. Rengeteg minden raktározódhat el bennünk tudat alatt a pénzzel és a munkával kapcsolatban. Nos ha ilyen programok futnak bennünk tudat alatt, akkor hogy akarhatunk jó munkát, elegendő pénzt? De az is előfordul, hogy jó körülmények közül jövünk, viszont a szüleink a pénz miatt váltak el vagy a pénzen vitáztak. Akkor az marad bennünk, a sok pénz boldogtalanságot okoz, ergo állandóan szabotálni fogjuk önmagunk azért, mert el akarjuk kerülni a boldogtalanságot. És mindig történni fog valami, ami viszi a pénzt. Például lerobban az autó az autópályán, trélert kell hívni, elmegy a megtakarításunk az egészre. Lehet egyeseknek ez hihetetlenül hathat, de amióta elvégeztem a tanfolyamot, nagyon meredek esetekkel találkoztam.
Leírom az én egyik meredek, érdekes példámat, ami rengeteg kellemetlenséget okozott, de pont általa jöttem rá, mennyire furcsán vagyunk "bekötve". Azért is szoktam elmondani ezt a példám, mert itt senki nem bántott, nem teregetek ki semmilyen szennyest, magamnak okoztam ezt a fura következtetést az agyamban. Tudjuk mindannyian, hogy az angol ma már egy alap nyelv, ha szakmailag elő akarunk lépni, nagyon sok szakmában egyszerűen elengedhetetlen ennek a nyelvnek az ismerete. Én viszont akár hogy akartam megtanulni angolul, nem ment. Még a számokat sem tudtam megjegyezni, ami azért elég nevetséges. Németül megtanultam, nem a nyelvérzékkel van baj, sőt, latinul tanultam a gimnáziumban, versenyekre is jártam, az pedig tényleg nem egy olyan nyelv, ami a csapból is folyik, az angollal ellentétben. Ahányszor elkezdtem tanulni, éreztem, hogy az agyamban van egy gát. A nyelvtant meg is tanultam, hiszen az egyszerű, de szavak nem mentek. Ha angol emberek kérdeztek tőlem valamit, mindig volt bennem egy "hagyjál békén te hülye" érzés. Nos az okot hipnózissal sikerült visszavezetni. 2 esemény volt mögötte: valamikor általánosban idegen nyelven diktált a tanár, én pedig egybe írtam valamit hallás után, amit külön kellett volna. Nem volt semmi nagy tétje a dolognak, akkor még alsós voltam és a tanár csak fel akarta mérni valamit ebből, nem is kaptunk rá jegyet. De én, a jó tanuló, nagyon rosszul vettem, hogy a dolgozatom teli van piros javításokkal. Akkor levontam a következtetést: nyelvet csak olvasás után tanulunk. Mindent hallás után jegyeztem meg még az órán, így ez új volt,és mérhetetlenül nagyot csalódtam önmagamban és a tudásomban. Ennek érdekes következménye lett, hogy a külföldre költözésem után is csak azután tudtam egy új szót beépíteni a nyelvhasználatomba, ha előtte elolvastam egyszer a szótárban. Viszont annyira nem bosszantott, hogy ezen elgondolkodtam volna. De vissza az angolhoz. A másik emlékkép, ami előjött, egy családi összejövetel volt, ahol az unokatesóm, aki angolt tanult, megjegyezte, hogy ezek az angolok tiszta hülyék, teljesen mást írnak, mint amit mondanak. Pár családtagom erre még rá is helyeselt. Mivel én addigra szépen megjegyeztem, hogy nyelvet olvasás után tanulunk, az agyam egy pillanat alatt elkönyvelte az angolt egy megtanulhatatlan nyelvnek, az angol embereket, meg hülyéknek, mert össze-vissza írnak, így vált számomra az angol megtanulhatatlan nyelvvé, ami megszűnt attól, hogy rádöbbentem arra, mi volt a problémám mögött. Így működik ez kicsiben és nagyban.
Vannak élethelyzetek, amik egy ülés alatt megoldódnak és vannak olyanok is, ahol annyira kapcsolódik minden mindennel, hogy több alkalom kell. Én azt szoktam mondani, szerintem a hipnoterápiához úgy kéne viszonyulnunk, mint a háziorvosi szolgáltatáshoz. Élem az életem és ha belekerülök egy megoldhatatlan helyzetbe vagy már bosszantóan újra és újra ugyanaz a dolog fordul elő velem, elmegyek a hipnoterapeutához, hipnózissal rájövök a probléma gyökerére, aztán megint felé sem nézek a következő ilyen esetig. Természetesen nagy sokkhatás után is segít a terápia, gyász elengedésében, baleset, veszteség feldolgozásában. Azt hiszem, egy idő után önmagunk is ráérzünk az önhipnózisra, így nem kell minden apró-cseprő dologgal terapeutához fordulni, mint ahogy orvoshoz sem mindig megyünk egy kis torokfájással. Viszont olyan esetben, ahol nem tudunk önmagunktól tovább lépni, érdemes terapeutát felkeresni. Súlyos tüdőgyulladást sem kezelünk ki minden segítség nélkül egyedül otthon. Jobb esetben.
A hipnoterápia sokat segít úgynevezett pozitív szuggesztiókkal is. Ha van egy nagy célunk, ennek elérésében is sokat segíthet egy jó terapeuta. Hipnózisban az elme sokkal befogadóbb és éber állapotban végre hajtja az így kapott szuggesztiókat. És stressz esetén is segít már csak azzal, hogy relaxált állapotba kerülünk és az agyunknak van ideje pihenni, feltöltődni, ami után sokkal jobban rá tudunk látni összefüggésekre, gyorsítjuk a munkánk, ezzel csökkentjük a stresszt.
Hosszú út vezetett engem a hipnoterápiáig, erről is írok majd. Azt el tudom mondani, hogy ennél jobb módszerrel még nem találkoztam, pedig nem mindig akartam a nehéz helyzeteimet egyedül megoldani, fordultam szakértőkhöz segítségért, működtek is többé-kevésbé, de ennyire egyiket sem láttam komplex módszernek. Persze most mondhatja mindenki, kicsit hazabeszélek, és nyilván azért is tanultam meg a hipnózist, a hipnoterápiát, mert ezt a módszert látom a legjobbnak. Az életmottóm az, hogy minden velem történő dolog belőlem, a tudatos és/vagy tudatalatti programjaimból indul ki. Ha nem tetszik az, ahol épp tartok, nincs más dolgom, mint önmagamba nézni és változtatni. Néha elég csak a fókuszt áthelyezni önmagunkban, néha ez nem elég. Nekem ilyenkor a párom segít, aki szintén hipnoterapeuta és pszichológus.
Akinek felkeltettem az érdeklődését, írjon bátran!
Üdvözlettel,
Pap Krisztina
