A párom is és én is hipnózissal foglalkozunk, emiatt kicsit másképp kezelünk minden konfliktus kettőnk között általában. Általában... De most nem általában volt, viszont így legalább tudok egy jó példát írni, hogyan is működik az, amikor a párunk egy-két szavával betalál a fájó pontunkba és ebből vita, sértődés, sírás-rívás lesz. 

Először is arról, hogy hogyan is kezeljük mi egymást. Úgy állunk a kapcsolatunkhoz, hogy nagyon szerelmesek vagyunk egymásba, ezért tudatosan sosem bántanánk meg egymást, tehát ha mégis így érezzük, akkor azonnal fel kell tárni az okát. Ezek mögött gyerekkori vagy előző párkapcsolati törések lehetnek, de gyakran a szüleinktől tanult viselkedésmintákat ismétlünk csak. Szerencsére eddig nem nagyon volt olyan (egy kivétellel), hogy mind a kettőnket annyira eltalált volna a másik mondata, tette, hogy legalább egyikünk ne tudott volna józan ésszel gondolkodni. Persze ez azért is működik, mert egyenlő félnek tekintjük egymást. Nincs lenézés, felnézés, idealizálás, kioktatás, terror, féltékenység, hatalmaskodás. Nekem ez az első ilyen kapcsolatom. Hosszú út vezetett idáig, rengeteg önmunka előzte meg, hogy egyáltalán készen álljak rá. Elvált szülők gyereke vagyok, apám elég diktatórikus ember volt. Sokáig voltam olyan férfiakkal, akik így vagy úgy meg akarták mondani, mit tehetek és mit nem. Ellenőrizték a telefonom, az időbeosztásom, el akartak tiltani emberektől, arról a személyről nem is beszélve, aki napi 7 órát dolgozott, otthon nem csinált semmit, a zoknijait széthagyta, trehány volt és nekem kellett 12 óra munka után még utána is ganézni, meg naponta főzni természetesen. Ezt egy darabig tűrtem, próbáltam valahogy megváltoztatni a párom vagy a helyzetet, a végén pedig szakítottam (Ma már úgy gondolom, sosincs jogunk megváltoztatni a másikat, csak magunkat. A másik meg vagy változik velünk, vagy elválnak útjaink). 31 éves voltam, mikor végre felismertem, hogy ugyan mindig kicsit másban, de kontrollálni próbálnak. Akkor jöttem rá, hogy tudat alatt nekem ez jelenti a normális családi közeget, ezért vonzok be ilyen hajlamú férfiakat. Állítom, hogy olyan is van köztük, aki a következő barátnőjével nem volt ilyen, egyszerűen mert a nőben nem futott semmi ehhez hasonló tudat alatt és nem hozta ki a férfiból. Persze nem mindenkire igaz, mert aki durván sérült, az úgyis olyan nőt keres, akin uralkodhat. Szakítás után mindig minden férfit hülyének néztem, lenéztem őket és hangoztattam, hogy a nők férfiak nélkül sokkal többet tudnak elérni. És érdekes módon, olyankor az ismerősi körömben is sokkal több férfi viselkedett úgy, hogy le tudjam még jobban nézni a férfi nemet, plusz sokkal jobban álltam anyagilag egyedül, többet dolgoztam, jobban éltem. Emögött is jó kis szülői minta volt. Anyám a válás után pontosan így viselkedett. Így működik a vonzás törvénye. Azt vonzzuk be, amit tudatosan vagy tudat alatt hiszünk, gondolunk. Az is egy jó program volt, hogy ha együtt is éltem férfival, a végén mindig kisemmiztek anyagilag. Hát igen, mint anyám a válás után... Nem sorolom az összes mindent, amin dolgoztam magamban hosszú évekig, mire alkalmassá váltam egy olyan párkapcsolatra, ahol meg tudom becsülni a másikat és ő is becsül engem, ahol nem uralni és birtokolni, hanem szeretni tudjuk egymást. Mennyi időt és fájdalmat spóroltam volna meg, ha előbb találkozok a hipnózissal, mert amin anno sokszor hónapokig dolgoztam magamban, azt most 1 óra alatt megoldom. Az életem olyan ütemben változik, hogy nem győzök csodálkozni és örülni :) 

De akkor most a problémánkról kicsit. Egy beszélgetés során én végül is jót akartam neki mondani, de valahogy úgy csúszott ki a számon, hogy dicsekedtél ezzel is meg azzal is. A fejemben pozitív kép élt, de ő rosszul vette a dicsekedni szót, mire elkezdett valamiről mesélni, kicsit erőszakosan. Nem beszélgetni akart, hanem beszélni, de én ezt nem vettem észre, és volt egy gondolatom, de nem tudtam elmondani, csak annyit: de ez nem logikus. Ő nem hagyta végig mondani, pedig nem vele nem értettem egyet, hanem a fejemben volt egy összefüggés. Nem kérdezte meg, mi nem logikus, pedig alapból meg szokta, vagy végig tudom mondani, hogy mi jár a fejemben. Mondta tovább, én újra, hogy ez nem logikus, ő megint bizonygatott, én kezdtem unni, hogy azt bizonygatja, amivel egyetértek, ő bizonygatás közben egyre jobban csavarta a dolgokat, egyre több biokémiai szóval fűszerezte a mondatait, amitől én kiakadtam, mert utálom, ha valaki 20 mondatban el akarja mondani, amit 2-ben is el lehet, mert ezzel benyomja nálam egy kis sérült énem, hogy de nekem nem kell ennyire megmagyarázni, nem vagyok hülye, értem 2 mondatból is. Ez is gyerekkori dolog, mert ha valamit megértettem, de tovább magyarázták, akkor úgy éreztem, lenéznek, hülyének néznek és én nem vagyok az. Tehát a beszélgetésünk egyre inkább értelmét vesztette, vitázni ugyan nem kezdtünk, de határozottan elbeszéltünk egymás mellett. Ilyenkor én elköszönök és leteszem a telefont, mert értelmetlen tovább csűrni a szavakat, úgy vagyok vele, ha lenyugszunk, akkor majd ránézünk, mi is volt velünk. Csak hogy a beszélgetést írásban folytattuk. Jó kis hiba volt. És akkor elkezdtük mondani, hogy de mennyire szeretjük egymást és mennyit is jelent nekünk a másik. Csak hogy érzelmileg még mindig nem voltunk egymásra hangolódva, a sérült énünk volt jelen, nem a szerelmes. És akkor történt részemről a bumm. Azt merte nekem mondani, hogy ő mindig türelemmel és megértéssel fordul hozzám. És én itt kiakadtam, elkezdtem sírni, mondani, hogy mennyire megbántott, én nem vagyok egy idióta agybeteg, akihez türelem és megértés kell, csak a hülyékhez kell és pillanatnyilag épp hozzá kellett türelem és nem hozzám és nem is akart meghallgatni és hogy mer ilyet mondani.... szóval kész voltam, világfájdalmam volt. Én voltam a szegény áldozat, akit bánt a párja. Pedig ő aztán pont jót akart nekem mondani, ki akarta fejezni, hogy szeret akkor is, amikor épp hisztis picsa vagyok. Még pár órán keresztül szenvedtem, sírdogáltam, sajnáltam magam. Aztán volt végre erőnk megnézni, mi is a bajunk. És megoldottuk. Az én tudatalattimban egy olyan eset volt, ami azt hiszem, minden gyerekkel előfordult már. Valamivel kedveskedni akartam a szüleimnek, a saját dolgaimat háttérbe szorítva és amikor hazajöttek, nem azt vették először észre, hanem hogy nem mosogattam el. És megkaptam, hogy még erre sem vagyok képes, amikor ők dolgoznak és én nem segítek semmit otthon. Valami érdekes módon a tudatalattim ezzel az esettel hozta összefüggésbe az aktuális beszélgetést és már sírt is a megbántott kislány bennem, De szerencsére megoldottuk. Jó, hogy ilyen párom van.

Viszont az eset kapcsán eszembe jutott, hányszor voltak korábban vitáink értelmetlenül az exeimmel, hányszor dobáltunk sértő szavakat egymás fejéhez, milyen ordítozások voltak... Volt olyan exem, aki nem akarta, hogy hazamenjek, ezért bezárt, volt olyan, aki szétverte a fejemet és volt olyan a családból, aki erre úgy reagált, hogy meg is érdemeltem, túl nagy volt a szám. 
Beszélgetek időnként barátokkal és nem is értem, hogy van olyan, aki úgy gondolja, a féltékenység a szerelem jele, hogy egyesek úgy vélik, muszáj ellenőrizniük a párjukat, mert az tuti átvágja őket, hogy vannak, akik még azt is meg akarják határozni, mit dolgozhat a párjuk, hogy van olyan férfi, aki elvárja, hogy ugyanannyi munka mellett a nő végezze az összes házimunkát, amíg ő megérdemelten pihen a tv előtt és van nő, aki kötelességének érzi, hogy kinyalja a párja seggét is még akkor is, ha közben kivan, mint a kutya és legszívesebben aludna egész nap (persze hallottam fordítva is). Aztán visszagondolok arra, honnan indultam én lelkileg és megértem őket. Majd ha úgy érzik, elegük van ebből a helyzetből, jelentkeznek hipnózisra vagy választanak más önfejlesztő módszert. 

Célom az, hogy kommunikáljam az emberek felé, nem kell boldogtalan, rossz, feszült, kizsigerelt helyzetekben maradni. Létezik más élet is és az nem csak a kiváltságosoknak jár. Mindenki lehet boldog, kiegyensúlyozott. Nem kell rabszolgasorsban élni, nem kell olyan pár mellett lennünk, aki nem becsül bennünket. A hipnózis az egyik lehetőség ebből kiszállni, életünket boldogabbá tenni. Hipnózisban nem csak a rossz programjainkat tudjuk feltárni önmagunkban, hanem pozitív szuggesztiókat is adhatunk a tudatalattinknak, az pedig végrehajtja, mint egy parancsot. Van, akinek egy ülés után, van akinek sokkal több után, de eljön a boldogabb, jobb élet, könnyebben elérhetőekké válnak a céljaink és ami szerintem a legfontosabb: látjuk az igazi céljainkat és nem valami olyanért dolgozunk, amit másoktól elirigyeltünk, csak azért, mert őt boldognak, kiegyensúlyozottnak, elégedettnek láttuk, és nem is a szüleink belénk nevelt céljaiért dolgozunk, csak önmagunkért. És az a legszebb az egészben, hogy akkor tudunk a világnak is a legtöbbet adni, ha úgy élünk, ahogy nekünk jó. Ha másokat bántunk, hogy nekünk jó legyen, akkor valójában senkinek sem jó, csak pillanatnyilag érezzük magunkat jobban.

Én minden esetre minden nap áldom az eget és az eszem, hogy ezt a szakmát választottam. Elvégre ennek köszönhetem a párom is. A tanfolyamon ismerkedtünk meg és nélküle nem is tudom elképzelni az életem. Előtte jó volt egyedül, mindig hangoztattam, jobb egyedül, mint rossz kapcsolatban. Most meg érzem, hogy vele sokkal gyorsabban haladok, hiszen közös célért dolgozunk. Mellette igazán önmagam vagyok, de ezért dolgoznom kellett előtte. Sokat. Önmagamon. 

Olyan sok helyen lehet olvasni, én is most ezt választom szárszónak: változz meg, és megváltozik körülötted a világ. És ez így van.

 A hipnózisról.

Akit érdekel egy objektív, tudományosabb megfogalmazás, elolvashatja a wikipédián (meg néhány hipnoterapeuta oldalán). Itt most konkrét példákon keresztül akarom bemutatni, hogyan is működik a hipnózis a gyakorlatban.

A hipnózis az elme egy állapota. Szokás mostanság az elme állapotait görög betűkkel megnevezni, de szerintem annyira mindegy, hogy most alfában vagy gammában vagy bétában van, mert egy laikus embert nem ez érdekel, hanem hogy segít-e. A lényeg, hogy az elme ilyen állapotokban az éber, tudatos állapottól eltérő összefüggések levonására képes. Ilyenkor azt mondják, a tudatalatti aktívabb és a tudatos passzívabb. Én önmagamon nem vettem észre, hogy a tudatos passzív lett volna, sőt másoknál sem nagyon. Több kliens mondta nekem hipnózisban, hogy jé, erre eddig is emlékeztem, csak nem ilyen szempontból. Ez viszont számomra igen is az aktív, tudatos elme jelenlétének a jele. Vagy amikor valaki azt mondja: ez szerintem most csak képzelgés. Hipnózisban az a lényeg, hogy az érzelmeinkre helyezzük a hangsúlyt, valamint hogy egy mély, relaxált, nyugodt állapotban vagyunk, amikor csak a bennünk folyó érzelmekre koncentrálunk, nincsenek befizetetlen számlák, kivéve ha az ezek miatti stresszen dolgozunk, vagy kitakarítandó konyha, vagy bármi mindennapjainkat kitöltő dolog. Csak a kliens és a terapeuta van. Csak azon van az összes koncentráció, amin éppen dolgozunk. Mindkettőnk koncentrációja. A kliens a megoldásra koncentrál, a terapeuta a kliens minden rezdülésére, félszavára, sóhajára, hogy jól tudja vezetni. A megoldás a kliensben már él, a terapeuta ennek felszínre hozásában segít. Tudnunk kell, hogy ehhez a munkához egy rendkívül erős bizalmi kapcsolat kell, ezért csak olyan terapeutát válasszunk, aki szimpatikus, akit el tudunk ismerni. Mindenki más beállítottságú, van akiből egy-egy testi tulajdonság nyugalmat vált ki, másból pedig feszültséget. A lényeg, hogy olyan személyt válasszunk, akiben meg tudunk bízni, akinek elismerjük a tudását. 

Azzal tisztában vagyunk, hogy az értelmünk megjegyez, tanul dolgokat, viszont érzelmileg is tanulunk és ennek nem vagyunk tudatában. Például ha kicsi korunkban megégettük magunkat egy piros kályhán, akkor megjegyezzük, korunktól és értelmünktől függően, hogy a kályha éget, hogy ha valami hőt bocsát ki, az égethet,de az is lehet, hogy azt jegyezzük meg, hogy a nagy piros dolgok fájdalmat okoznak a kezünkön, ha azt sikerült megégetni. Amikor megtanuljuk, hogy a kályha éget, akkor ott lényegében a hipnoterápiának nincs dolga, habár még akkor is eredhet későbbi probléma az azt megelőző és követő szituációból, de ezt most hagyjuk. A másik eset az, amikor azt jegyezzük meg, hogy a piros dolog fájdalmat okoz a kezünkben. Aztán felnőtt korunkban nem tudjuk, mitől fáj időnként a kezünk. Lehet piros a konyhaszekrény, ezért a konyhában elkezd egyszer csak fájni a kezünk, mert az agyban bekapcsol a program: nagy piros dolog=kézfájdalom. És eközben lehet épp vágtunk valamit késsel, az értelmünkkel kikövetkeztetjük, hogy biztos a mozdulat miatt van, hogy valami baja van a kezünknek, hogy ízületgyulladásunk van. És mivel okosak és tájékozottak vagyunk, megnézzük a neten, hogy az ízületgyulladás x ideig tart. Mivel modern a világ, mindezt a konyhában hajtjuk végre, ahol is fut a program: piros dolog=kézfájdalom. Miután tudjuk, ez nem múlik gyorsan el, az agyunk megjegyzi: ahan, a kezem még x ideig fáj fog. Ezt hívják ma pszichoszomatikus betegségnek. Aztán elmegyünk orvoshoz, aki kivizsgálásra küld, ahol a többi ilyen problémás betegtől még jó sokat tanulunk erről a betegségről, ami eddig csak az agyunkban létezett, hiszen a fájdalmat az agyunkkal érzékeljük. Az orvos nem talál semmit, felír valami krémet, mi hazamegyünk és a konyhában újra és újra bekapcsol a program, mi pedig vizsgálatról vizsgálatra járunk, közben esetleg szedünk valamit, ami tényleg meg is betegít bennünket, hiszen a gyógyszer egy kemikália, aminek különböző hatásai lehetnek. Nem folytatom, mindenki hallott már olyan emberekről, akit az orvosok vizsgálatról vizsgálatra küldenek és nem találnak semmit, a probléma meg nem múlik. Aztán évek múlva súlyosan megbetegszenek, amit arra vezetnek vissza, hogy az orvosok nem találták meg a kézfájdalmuk okát. Valójában az állandó kórházba járás, aggódás, az eredménytelenség miatti düh, a reménytelenség, a kórházi klíma betegíti meg őket. Ilyen esetben a hipnózis elképesztően gyorsan megoldja a problémát. Ez egy fizikai példa volt, de lelkileg is ugyanígy működik.

Ha van testvérünk és a szüleinknek kevés ideje volt ránk, akkor előfordulhat, hogy a figyelmükért való versengés felnőtt korunkban is állandó versengésre késztet, jobbak akarunk lenni a munkatársainknál a főnök elismeréséért, figyelméért. De ha a szüleink figyelmét hisztivel értük el, akkor jellemző lesz ránk ez a megoldás egész életünkben. Vagy ha csak akkor kaptunk dicséretet, ha tökéletesen hajtottunk végre valamit, akkor már-már betegesen törekedhetünk a tökéletességre életünk során, és ha az mégsem megy, akkor megint megbetegítjük magunk fizikailag. Én pl. akkor kaptam sok figyelmet, ha beteg voltam. (Meg finom ételeket.) Ezért nagyon sokáig tudtam magam megbetegíteni a figyelem kierőszakolásáért. A betegségeink gyakran csak először betegségek, aztán megtanuljuk őket felhasználni a magunk érdekében. A hipnózisban az a zseniális, hogy vissza tud vezetni a problémáink gyökerére. Gondoljunk bele, ha azt hallottuk mindig, hogy a pénzt be kell osztani, mert mi szegények vagyunk, vagy a pénzért keményen kell dolgozni, stb stb. Rengeteg minden raktározódhat el bennünk tudat alatt a pénzzel és a munkával kapcsolatban. Nos ha ilyen programok futnak bennünk tudat alatt, akkor hogy akarhatunk jó munkát, elegendő pénzt? De az is előfordul, hogy jó körülmények közül jövünk, viszont a szüleink a pénz miatt váltak el vagy a pénzen vitáztak. Akkor az marad bennünk, a sok pénz boldogtalanságot okoz, ergo állandóan szabotálni fogjuk önmagunk azért, mert el akarjuk kerülni a boldogtalanságot. És mindig történni fog valami, ami viszi a pénzt. Például lerobban az autó az autópályán, trélert kell hívni, elmegy a megtakarításunk az egészre. Lehet egyeseknek ez hihetetlenül hathat, de amióta elvégeztem a tanfolyamot, nagyon meredek esetekkel találkoztam.

Leírom az én egyik meredek, érdekes példámat, ami rengeteg kellemetlenséget okozott, de pont általa jöttem rá, mennyire furcsán vagyunk "bekötve". Azért is szoktam elmondani ezt a példám, mert itt senki nem bántott, nem teregetek ki semmilyen szennyest, magamnak okoztam ezt a fura következtetést az agyamban. Tudjuk mindannyian, hogy az angol ma már egy alap nyelv, ha szakmailag elő akarunk lépni, nagyon sok szakmában egyszerűen elengedhetetlen ennek a nyelvnek az ismerete. Én viszont akár hogy akartam megtanulni angolul, nem ment. Még a számokat sem tudtam megjegyezni, ami azért elég nevetséges. Németül megtanultam, nem a nyelvérzékkel van baj, sőt, latinul tanultam a gimnáziumban, versenyekre is jártam, az pedig tényleg nem egy olyan nyelv, ami a csapból is folyik, az angollal ellentétben. Ahányszor elkezdtem tanulni, éreztem, hogy az agyamban van egy gát. A nyelvtant meg is tanultam, hiszen az egyszerű, de szavak nem mentek. Ha angol emberek kérdeztek tőlem valamit, mindig volt bennem egy "hagyjál békén te hülye" érzés. Nos az okot hipnózissal sikerült visszavezetni. 2 esemény volt mögötte: valamikor általánosban idegen nyelven diktált a tanár, én pedig egybe írtam valamit hallás után, amit külön kellett volna. Nem volt semmi nagy tétje a dolognak, akkor még alsós voltam és a tanár csak fel akarta mérni valamit ebből, nem is kaptunk rá jegyet. De én, a jó tanuló, nagyon rosszul vettem, hogy a dolgozatom teli van piros javításokkal. Akkor levontam a következtetést:  nyelvet csak olvasás után tanulunk. Mindent hallás után jegyeztem meg még az órán, így ez új volt,és mérhetetlenül nagyot csalódtam önmagamban és a tudásomban. Ennek érdekes következménye lett, hogy a külföldre költözésem után is csak azután tudtam egy új szót beépíteni a nyelvhasználatomba, ha előtte elolvastam egyszer a szótárban. Viszont annyira nem bosszantott, hogy ezen elgondolkodtam volna. De vissza az angolhoz. A másik emlékkép, ami előjött, egy családi összejövetel volt, ahol az unokatesóm, aki angolt tanult, megjegyezte, hogy ezek az angolok tiszta hülyék, teljesen mást írnak, mint amit mondanak. Pár családtagom erre még rá is helyeselt. Mivel én addigra szépen megjegyeztem, hogy nyelvet olvasás után tanulunk, az agyam egy pillanat alatt elkönyvelte az angolt egy megtanulhatatlan nyelvnek, az angol embereket, meg hülyéknek, mert össze-vissza írnak, így vált számomra az angol megtanulhatatlan nyelvvé, ami megszűnt attól,  hogy rádöbbentem arra, mi volt a problémám mögött. Így működik ez kicsiben és nagyban.

Vannak élethelyzetek, amik egy ülés alatt megoldódnak és vannak olyanok is, ahol annyira kapcsolódik minden mindennel, hogy több alkalom kell. Én azt szoktam mondani, szerintem a hipnoterápiához úgy kéne viszonyulnunk, mint a háziorvosi szolgáltatáshoz. Élem az életem és ha belekerülök egy megoldhatatlan helyzetbe vagy már bosszantóan újra és újra ugyanaz a dolog fordul elő velem, elmegyek a hipnoterapeutához, hipnózissal rájövök a probléma gyökerére, aztán megint felé sem nézek a következő ilyen esetig. Természetesen nagy sokkhatás után is segít a terápia, gyász elengedésében, baleset, veszteség feldolgozásában. Azt hiszem, egy idő után önmagunk is ráérzünk az önhipnózisra, így nem kell minden apró-cseprő dologgal terapeutához fordulni, mint ahogy orvoshoz sem mindig megyünk egy kis torokfájással. Viszont olyan esetben, ahol nem tudunk önmagunktól tovább lépni, érdemes terapeutát felkeresni. Súlyos tüdőgyulladást sem kezelünk ki minden segítség nélkül egyedül otthon. Jobb esetben. 

A hipnoterápia sokat segít úgynevezett pozitív szuggesztiókkal is. Ha van egy nagy célunk, ennek elérésében is sokat segíthet egy jó terapeuta. Hipnózisban az elme sokkal befogadóbb és éber állapotban végre hajtja az így kapott szuggesztiókat. És stressz esetén is segít már csak azzal, hogy relaxált állapotba kerülünk és az agyunknak van ideje pihenni, feltöltődni, ami után sokkal jobban rá tudunk látni összefüggésekre, gyorsítjuk a munkánk, ezzel csökkentjük a stresszt.

Hosszú út vezetett engem a hipnoterápiáig, erről is írok majd. Azt el tudom mondani, hogy ennél jobb módszerrel még nem találkoztam, pedig nem mindig akartam a nehéz helyzeteimet egyedül megoldani, fordultam szakértőkhöz segítségért, működtek is többé-kevésbé, de ennyire egyiket sem láttam komplex módszernek. Persze most mondhatja mindenki, kicsit hazabeszélek, és nyilván azért is tanultam meg a hipnózist, a hipnoterápiát, mert ezt a módszert látom a legjobbnak. Az életmottóm az, hogy minden velem történő dolog belőlem, a tudatos és/vagy tudatalatti programjaimból indul ki. Ha nem tetszik az, ahol épp tartok, nincs más dolgom, mint önmagamba nézni és változtatni. Néha elég csak a fókuszt áthelyezni önmagunkban, néha ez nem elég. Nekem ilyenkor a párom segít, aki szintén hipnoterapeuta és pszichológus. 

Akinek felkeltettem az érdeklődését, írjon bátran!

Üdvözlettel,

  Pap Krisztina